A pomerániai, más néven a német törpespicc az FCI nyilvántartása alapján a német spicc legkisebb változata. Ám a tenyésztés és a küllem olyannyira elkülönült az elmúlt másfél évszázadban, hogy a legtöbb országban – így Magyarországon is – külön fajtaként ismerik és törzskönyvezik. Ezért szerepel a MEOESZ (Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesületeinek Szövetsége) törzskönyvezési statisztikájában is önálló fajtaként, amely utal arra, hogy a hazai tenyésztési gyakorlatban a pomerániai a német spicc önállósult változata.

hirdetés

Bár a pomerániait, vagy becenevén pomit évszázadok óta eszményi társkutyaként tartják számon, az utóbbi években ő is megsínylette a szaporítók tevékenységét. Jellemző, hogy a név hallatára a kutyakiképzők szemöldöke is a homlokuk közepére szalad, pedig egy megbízható tenyésztőtől származó, következetesen és szeretettel nevelt kutyus bármire megtanítható, és bármit megtesz, hogy gazdáját boldognak lássa. A fajta megismerésében és a tévhitek eloszlatásában Domanovszky Dóra, a MoPoLa's Dream Kennel tenyésztője volt a segítségünkre.

A pomerániai eredete

A fajta önállósulása ellenére is a német spiccek családjába tartozik, így a pomerániai történetét is messzebbről illik indítanunk.

Nagyon messziről, ugyanis a szakértők szerint a német spiccek Közép-Európa legősibb kutyafajtái lehetnek, amelyek számos más fajta alapját szolgáltatták az idők során. Úgy tartják, hogy a kőkori házi kutyák, az úgynevezett „tőzegkutyák” (torfhunde; Canis familiaris palustris Rütimeyer) leszármazottai lehetnek, amelyek 6000 éves, kőkorból származó, jól megőrzött maradványait megtalálták Hollandiában, Németországban, Dániában, Angliában és Írországban. Először Ludwig Rütimeyer svájci zoológus írta le ezeket a kutyákat a neolitikumi svájci cölöplakásos településeken talált leletek alapján.

A spiccek a középkorban igen elterjedtek voltak, és a közvélekedéssel ellentétben őrzőkutyaként, rágcsálóirtóként, valamint a haszonállatok és szőlőültetvények védelmezőjeként is nagyra tartották őket, tehát munkakutyák voltak. Arról, hogy a fajtát mikor és hol kezdték el törpésíteni, többféle forrás eltérően számol be. A legvalószínűbb lehetőség a következő: az eredeti pomerániaiak a mai Lengyelország és Németország északi részén fekvő Pomeránia történelmi régióból származnak, mely négylábúak azonban még nem a ma ismert törpe méretű pomik voltak, hanem körülbelül 10–15 kg-os, középspiccre emlékeztető kutyák. A kisebb testméretre való tenyésztés vélhetően már Pomerániában megkezdődött, de nem teljesedett be. A törpésítés a 18. században Angliában ment teljesen végbe, mikor is ezek közül a kis ebek közül a szigetországba vittek néhányat.

A pomerániai kutyák első írásos emlékei a 18. századból származnak. 1764-ben James Boswell skót író jegyzett fel egy „Pomer” nevű kutyát, majd néhány évvel később III. György király felesége, Zsófia Sarolta királynő két pomerániait (Phebe és Mercury) hozott Angliába. Ezeket a kutyákat a korabeli festményeken is megörökítették, amelyek jól mutatják, hogy az akkori pomik még jóval nagyobbak voltak.

Pomerániai kölyök

A fajta alakulásában nagy szerep jutott Viktória angol királynőnek is, aki komoly tenyésztővé és kiállítóvá vált. Egy firenzei útján szeretett bele a pomerániaiba – amit egyes országokban zwergspitz-ként is ismernek –, onnantól pedig a fajta népszerűsége is biztosított volt. Az 1891-es Crufts kutyakiállításon 6 saját tenyésztésű kutyát mutatott be, melyek közül az egyik, Windsor Marco 1. helyezést ért el a fajtában. Az AKC (American Kennel Club; Amerikai Kennel Klub) történelmi ismertetőjében úgy olvasható, hogy királynő érdeme a törpésítés is, vagyis, hogy a fajta súlyát az egykori körülbelül 10–15 kilogrammról a mai méretre csökkentette. Amikor Viktória királynő 1901-ben a halálos ágyán feküdt, kedvenc pomerániaija, Turi virrasztott a lábánál. Ám nem ő volt az egyetlen pomirajongó: ha hihetünk a korabeli forrásoknak, Marie Antoinette, Émile Zola és Wolfgang Amadeus Mozart is pomigazdák voltak.

A pomerániai fajtastandardja

Az első hivatalos fajtaklub, a Pomeraian Club 1891-ben alakult meg Angliában, az első standard 1892-ben készült el a klub által. 1976-ban megszületett a teljes, egységes FCI standard is, amely a mai napig is a német spicceket együtt tárgyalja. A jelenleg érvényben lévő frissített változatot 2024-ben fogadták el.

A pomerániai az FCI-nél (Fédération Cynologique Internationale; Nemzetközi Kinológiai Szövetség) az V. fajtacsoportban, a spiccek és ősi típusú kutyákban kapott helyet 97-es számmal. A következőkben a teljesség igénye nélkül osztunk meg részleteket a standardból.

A pomerániai leglenyűgözőbb „kiegészítője” talán gyönyörű bundája, amelyet dús aljszőrzet tart távol a testtől – ennek köszönhető a felhőszerű, pufók megjelenés, amelyet még hangsúlyosabbá tesz a sörényszerű gallér, vagy ha úgy jobban tetszik, nyakfodor. Mindezeket a már eleve lenyűgöző részleteket egészíti ki a hátra kunkorodó, bozontos farok, a rókaszerű pofi, a mandula alakú, sötét szemek, az éber tekintet és a ragadozókra emlékeztető hegyes, felfelé álló fülek. Mozgása lendületes, folyamatos, ruganyos. A pomi marmagassága 21 cm ± 3 cm. A standard szerint a kutya súlyának igazodnia kell a magasságához; bár a méretet az FCI nem rögzíti, a tenyésztők körülbelül a 2–3 kg-os méretet szokták általában megcélozni.

A pomerániai bőre feszes, nincs rajta gyűrődés vagy ránc. Dupla rétegű szőre hosszú és egyenes, amely távol áll a dús és rövid, vattaszerű aljszőrzettől. A test többi részétől eltérően a fejet, a füleket, az első és hátsó lábak elülső oldalát, valamint a mancsokat rövid és bársonyos szőrzet borítja. A standard szerint a színe lehet fekete, fehér, barna, wolfsable, narancs, narancs-sable, krém, krém-sable, fekete-cser, fekete-ezüst, barna-cser és particolor. A legutóbbinál kiemelik, hogy mindig a fehér az alapszín, a foltoknak pedig egyszínűeknek kell lenniük az előbb felsorolt valamely árnyalatban. Tehát az olyan divatos árnyalatok, mint a merle, a lilac vagy a kék nem találhatók meg a standardban, ezért ezek a kutyusok nem is kaphatnak törzskönyvet, vagyis nem fajtatiszták. A szemhéj fekete színű, a barna egyedek esetében sötétbarna.

A pomerániai jelleme

Ezek az élénk, figyelmes, kedves kis kutyák rendkívüli mértékben ragaszkodnak a gazdájukhoz. Barátságosak, vidámak és huncutok, akik ideális családi kutyák lehetnek a legtöbb háztartásban. Alapvetően az idegenekkel is nyitottak, de ez persze nagyban függ attól, hogy stabil idegrendszerű-e a kutya, és hogyan nevelte a gazdi.

Bár törékenynek tűnhetnek, valójában szívós, karakán kis kutyák, akiktől távol áll a nebántsvirágszerep. Még az FCI leírása is kiemeli, hogy milyen kevéssé zavarják őket a különböző időjárási körülmények, bár a dús szőrzet miatt a meleget fizikálisan kevésbé tolerálják. Mindezek mellett kifejezetten intelligensek és könnyen taníthatóak, élénkségük miatt pedig jelzőkutyának is kiválóak. Jó jelzőkutyák, ami tehát azt jelenti, hogy a helyesen nevelt és szocializált kutyusokra nem jellemző a folytonos ugatás, csak akkor hallatják a hangjukat, ha úgy látják, hogy valami történik.

Az apró testben egy nagy kutya jelleme sűrűsödik össze, ami miatt a gazdának bizony résen kell lennie. Domanovszky Dóra azonban kiemelte, hogy egy jó tenyésztőtől származó, gyengéden, de következetesen nevelt pomerániai sosem lesz agresszív vagy nehezen kezelhető. Az ugyanakkor igaz, hogy oda kell figyelnünk arra, mit engedünk meg neki. Ha azt szeretnénk, hogy valamit ne csináljon, például ne kunyeráljon az asztalnál, akkor soha ne adjunk neki nassolnivalót, míg az asztalnál eszünk.

A pomerániai számára ideális környezet

A pomerániai aktivitása közepes szintű, igazodik a méretéhez, és ami a legjobb, a gazda ritmusához is. Naponta 15 perc séta elég lehet számára, amelyet természetesen ki kell egészítenünk néhány WC-szünettel is, valamint játékidővel. A magányt nehezebben viseli, az nem opció, hogy minden nap hosszú órákra magára hagyd. Szerencsére kompakt mérete és könnyű képezhetősége miatt a legtöbb esetben nem fog problémát okozni az, hogy veled tartson. A séták és a kutyafuttatózás alatt nagyon kell arra figyelni, hogyan kerül kontaktba más, nagyobb ebekkel; az óvatlan játék során könnyen eltörhet akár a gerince is.

A pomi személyes küldetése, hogy ha kell felvidítson, ha kell megvigasztaljon. Szereti a gyerekeket, de természetesen csak abban az esetben tud együttműködni a kicsikkel, ha azok tisztelettel és gyengéden bánnak vele. És arról se feledkezzünk meg, hogy ahogy minden állatnak és embernek, úgy neki is szüksége van személyes térre.

A pomerániai ápolása

A fenséges szőrzet bizony nem marad magától ilyen fényűző, a pomerániai bundája alapos és rendszeres ápolást igényel. Hetente többször kell fésülni, havonta egyszer kozmetikushoz kell vinni, és kéthetente fürdetni is szükséges. Arról korábban írtunk már, hogy a meleget kevésbé tolerálja jól, ám Dóra rámutatott, hogy ha lenyírjuk a szőrét, ez a helyzet nem hogy javul, de romlani fog. A szőrzet ugyanis nemcsak szigetel, hanem segíti a megfelelő légáramlást a bőr közelében, ami lehetővé teszi a kutyának, hogy hőt adjon le. Dóra azt javasolja, hogy a kutya helyes ápolásával kapcsolatban mindenképpen egyeztessünk a tenyésztővel és a kutyakozmetikussal is.

A pomerániai gyakori egészségügyi problémái

A pomerániai alapvetően egy egészséges fajta, sajnos azonban az elmúlt 10–15 évben a szaporítóknak köszönhetően ez a vélekedés nem mindig tartja magát. Ha azonban felelős tenyésztőtől vásárolunk pomit, mindössze 3 felmerülő problémára kell kiemelten figyelnünk.

A patellaficam (a térdkalács [patella] kiugrik a térdízület vájatából) a kis testű ebek jellegzetes betegsége, amely azonban nem genetikai eredetű probléma, ezért genetikai teszttel szűrni sem lehet rá. A szakértők szerint a patellaficam az esetek jelentős hányadában tartási hibákból származik. Ha nem engedjük, hogy a kutyus fel- és leugráljon magasabb területekről, például a kanapéról, és nem lépcsőztetjük, a probléma elkerülhető. A patellaficamra való hajlam ortopédiai vizsgálattal megállapítható, így a tenyésztő felelőssége, hogy a problémára hajlamos kutyákat ne tenyéssze tovább.

Az alopécia a fajtánál két fő formában fordul elő, az egyik a BSD (Black Skin Disease), amely gyakoribb, a másik a nyírás utáni szőrnövekedési zavar. Az előbbi oka nem teljesen tisztázott, egyelőre genetikai szűrés sem érhető el, de a kutatás folyamatban van. Úgy gondolják, hogy több tényező is közrejátszhat az állapot kialakulásában; úgy mint hormonális zavarok, a szőrnövekedési ciklus zavara és genetikai hajlam. Utóbbi során a nyírást követően – ez jellemző a dupla bundájú fajtáknál – a fedőszőrök átbillennek nyugalmi fázisba és nem nőnek vissza. A hőleadás megzavarása mellett ezért is kockázatos nyírni a pomikat.

A harmadik állapot, amit érdemes megemlíteni, a reflux, vagyis a gyomorsav visszaáramlása a nyelőcsőbe. Ez szintén gyakrabban előforduló probléma a kisebb testű kutyáknál az anatómiai sajátosságaik miatt, amelyhez hozzáadódik az érzékenyebb emésztőrendszer is. Hivatalos szűrés nincs a betegségre, ám a hajlamot a tenyésztésben lehet és kell is figyelni, ami a tenyésztő kötelessége. Ha mégis felmerül a betegség, menedzselése viszonylag egyszerűen lehetséges, azonban nem gyógyítható.

A fajta várható életkora 12–16 év.

Egy könyv, ami valóban segít, hogy Értsd a kutyád!

Hihetetlen gyorsan elfogyott a boltok polcairól a We love Dogz első könyve, de most ismét elérhető. Ne maradj le róla!

Megveszem!

hirdetés