Ferenc József-föld soha nem vált a Monarchia gyarmatává, pedig az elsők, akik földjére léptek, osztrákok, horvátok és magyarok, no meg kutyáik voltak.

hirdetés

Különleges időszaka volt ez a történelemnek, hiszen az ismeretlen világ ismeretlen földeket, piacot, gazdasági előnyöket is tartogatott. Ferenc József-földre, az Északi sarkkörön túli szigetekre azonban a Monarchia annak ellenére nem tartott igényt, hogy elsőként lépett a földjére, elnevezte szigeteit, hegyeit, domborulatait. Többek között egy budapesti polgármester, a birodalom két fővárosa, a kutatást pénzzel és erőforrásokkal támogató nemesek, és az uralkodói család tagjai is adtak nevet a földrajzi helyeknek itt. Az expedícióra leginkább horvát hajósokat béreltek fel, de számos osztrák katona, és egy magyar katonaorvos jelenlétével indult meg a Tegethoff nevet viselő hajó.

Kutyák és egy magyar orvos kísérte a kutatókat

Dr. Kepes Gyula katonaorvos, Julius von Payer főhadnagy és Karl Weyprecht, az osztrák-magyar haditengerészeti sorhajóhadnagya és 21 tengerész indult útnak Bécsből Brémába, majd a norvégiai Tromsøba, ahonnan 1872-ben futott ki a Tegethoff. A hajó már az első nap a jégtáblák fogságába esett, így igencsak nehéz dolguk volt, sokat kellett várni ahhoz, hogy sodródva, de szárazföldet érjenek. A tudósítások már ekkoriban is megemlítik a kutyákat, amiket magukkal vittek.

1873. augusztus 30-án láttak meg először a céljukat, de csak 1874 márciusában tudta Payer kutyaszánok segítségével felfedezni a szárazföldet. A szárazföldi expedíciók 37 napig tartottak. A történetet olvasva természetesen kíváncsivá teszi a kutyaszeretőket, hogy vajon a kontinens belsejében ekkoriban milyen típusú kutyákat, és miként képezhettek ki a sarkköri körülményekre. Netán északabbra, a norvég partokon vásárolták őket?

Nem volt azonban könnyű dolgunk, hogy mindezt kiderítsük. Az 1800-as évek végén ugyan számos nemesi család tartott már társállatokat jól dokumentált módon, azonban a munkakutyákat kevesebb forrás nevezi meg, legyen szó akár egy expedíción alkalmazott állatokról, akár másokról.

A kutyák jelentős része újfundlandi lehetett az északi sarkköri expedíción

Ami a sarkköri expedíció dokumentációját bemutató honlapról, a korabeli újságcikkekből és visszaemlékezésekből kiderült, mindössze annyi, hogy 8 szánhúzó kutya is utazott a Tegethoff fedélzetén. Mélyebbre ásva a témában azonban kiderült, ez sem volt teljesen valós, hiszen a kutyák egy része nem szánhúzó volt, hiszen más miatt is szükség volt a jelenlétükre.

A jegesmedvék ellen védték a csapatot.

A Figyelő című hetilap 1875. évi 48. számában a Die österreiehisch-ungarisch Nordpol-Expedition in den Jáhren 1872—1874 von Julius Payer című munka fordításában sokkal több konkrétumra bukkantunk. Ez alapján úgy tűnik, javarészt újfundlandi ebeket alkalmaztak Payerék, melyek ereje igencsak nagy volt, bár lomhaságukkal esetenként meg kellett küzdeni; a húzásra nem mind bizonyult alkalmasnak.

A kutyákat a kikötést követően minden esetben a szárazföldön helyezték el, az alábbi módon:

"A kutyákra december elején új élet várt. A hajón kívül nagy hóházat építettek számukra, melyben apró házaikat, a szalmával jól megtömött s fölirásokkal ellátott ládákat rendes utcasorban állították föl. A kutyák téli szállását mindig a jégre kell áthelyezni, miután a fedélzet sátorában az egészségnek ártanak, sőt ha többen vannak, lehetetlen existálni."

Amint azt Payer később leírta, a kutyák szinte azonnal a jégmezőkre rohantak, ahol lelkes játékba, veszekedésbe kezdtek. Hogy megnyugodjanak, fagyos vízzel öntötték le az ebeket, mert sem a puskalövés, sem az emberi szó nem állította meg a verekedéseket. Mindemellett igencsak hízelegtek az expedíció tagjainak, amint megláttak egy embert, hozzáférkőztek, élelmért kuncsorogtak, bújtak, akadályozva ezzel a munkát. Ismerős, igaz?

Név szerint dokumentálták kutyáikat a felfedezők

Az újfundlandik a tábor környékén szabadon mozoghattak, és egyfajta önsétáltató módon elégítették ki mozgás iránti szükségletüket. A kapott jutalomfalatokat, általában kenyérhéjat, elásták a „tengeri hóban”. Minden kutya neve ismert maradt a kimerítő leírásnak köszönhetően, láthatóan a kutyákkal együtt dolgozó kapitánynak sokkal fontosabbnak voltak ezek az állatok, mint a tudósításokat közlő újságíróknak.

Mint azt visszaemlékezésében összegezte, a hajón velük utazott az északi szigetekre a brémai származású újfundlandi, Jubinál, és a rangsorban fő ellenfele, Gillis is. Payer az expedíció büszkeségének nevezi az egyik legfiatalabb, szinte még kölyök ebet, Toroffyt. Ez azért volt meglepő a kapitány számára, mert Toroffy anyja, Semlja, és a vele együtt beszerzett Novalja volt a legkevésbé alkalmas a munkára a kutyák közül lomhaságuk miatt. A már említett Jubinál mellett Bop volt a másik leghatékonyabb szánhúzó, ők ketten mind a védelmezésben, a medvék elleni fellépésükkel, mind a szánhúzásban remekeltek a leírás szerint. Utóbbit sajnos a tél elvitte, elpusztult valahol a jégmezőkön. Rajtuk kívül Sumbu neve is ismert, azonban ezt a kutyát nem szerették a hajósok, ugyanis széttépett két macskát. Ő másban remekelt, ám a hajósok szívét nem nyerte meg.

Payer, a kutatás vezetője saját, korábban Lappföldön beszerzett kutyáját is magával vitte, aki rénszarvasokat terelt, talán éppen így nézhetett ki...

A nyolcadik ebet, Petelt Lappföldön szerezte be évekkel az expedíció előtt Payer. Fajtája ugyan nem ismert, ő iramszarvaskutyaként jelöli munkájában. Az iramszarvas a rénszarvasok korabeli neve volt. Talán lapp pásztorkutya lehetett. Azt is tudni róla, hogy jóval kisebb volt a többihez képest, és korábban valóban szarvasokat őrzött. Lehet, hogy ő amolyan házi kedvenc volt Payer mellett, vagy korábbi északi expedíció során használta. Ő ugyanis azon kevés résztvevő egyike volt, aki már járt az expedíciót megelőzően is az északi vizeken.

Payer kutyája a vízbe zuhanva lelte halálát

Petelről az is kiderült, hogy korábban még nem használták szánhúzásra, és egy sajnálatos baleset során a jeges vízbe zuhant. Gazdája és a többi eb túlélte a balesetet, Petel nem. A nyolc kutyából, akik velük tartottak, csak a fele volt igazán alkalmas a munkára, a két lustább újfundlandi mellett a legkevésbé szeretett Sumbu sem volt tipikus szánhúzó. A szánt meglátva farkát behúzva menekült a munka elől, a medvék ellen azonban hatékony védekezőnek bizonyult, azonnal jelezte, ha a környéken nagyragadozó jár, ha kellett felvette velük a harcot is.

A kutyáknak saját gondozó is járt, Blosz, aki nemcsak arra ügyelt, hogy napról napra vigyázzon rájuk és napi egy alkalommal megetesse őket medvehússal és halzsírral, de még játszott is velük rendszeresen. Esténként bezárta azokat a kutyaházba. A hideget és a szelet azonban a kennel nem bírta, egy hóvihar elsodorta.

hirdetés