A kutyák és a kutyafajták világában léteznek elképesztő történetek és múltak. E történetek egy része kitalált sztori, mítosz, ami sokszor marketingcélokat szolgál. Van azonban olyan is, ami meseszerűsége ellenére szinte minden emberi képzeletet felülmúl, és mégis igaz. Van egy fajta, amelyik kemény európai ősmasztiffként érkezett a középkori Európából Latin-Amerikába, ott vadkutyává vált, hajszál híján élte túl a kiirtásukra elrendelt kormányzati programot, majd háziasították, napjainkban pedig egy ország kedvencévé és szimbólumává vált. Ismerd meg az uruguayi cimarron történetét!

hirdetés

Profi embervadászból „vadkutya”

Ugyan a spanyol és portugál konkvisztádorok már az 1500-as évek elején felfedezték a mai Uruguay területét, és kísérletet tettek a tartós berendezkedésre, erre végül majdnem 100 évvel később került csak sor. Más régiókhoz hasonlóan, ezek a korai hódítók az őslakosság legyőzése érdekében nemcsak modern fegyvereket, de Dél-Amerikában addig ismeretlen méretű, kemény kutyákat is vittek magukkal, amelyek egészen biztosan a ma élő masztiffok, és a spanyol alanók elődei lehettek.

Amikor a helyi Charrúa törzsek kemény ellenállása miatt a spanyolok ideiglenesen visszavonultak a területről, és visszatértek Európába, e kutyák része a helyszínen maradt, vagy azért, mert elszökött, vagy azért, mert gazdáik szabadon engedték őket az élelmiszerek szűkössége miatt. Ezek a kutyák magukra maradtak, és úgy kellett boldogulniuk, ahogy tudtak: aki elég rátermett és ügyes volt, az életben maradt és tovább örökítette a génjeit, aki pedig nem, az hamar elhullott.

A fajta ősei a konkvisztárdorokkal érkeztek Latin-Amerikába / Fotó: Wikimedia Commons

Megtanultak vadászni, keveredtek a kisebb méretű helyi vadkutyatípusokkal, és az így kialakuló, felettébb életképes új „vadkutya-populáció” hihetetlenül túlszaporodott részben azért, mert ilyen nagy termetű kutyaszármazékoknak nem voltak természetes ragadozó ellenfelei abban a régióban.

Az 17–18. század fordulóján visszatérő spanyolok megdöbbenve tapasztalták e kutyaállomány elképesztő számosságát. Egy 1730-ban kelt levélben Gervasoni jezsuita atya egyenesen úgy fogalmazott, hogy „soha életében nem látott még ennyi kutyát, akik annyian vannak, mint a hangyák a réten”.

A spanyolok ezeket a kutyákat cimarronnak nevezték el, ami a helyi nyelvjárásban elszabadult háziállatot és szabadon növekvő gazt is jelent egyszerre.

Konfliktus és hadjárat

Az ekkoriban berendezkedő konkvisztádorok állattartó nagygazdák voltak elsősorban, és a marhatartás vált az egyik fő gazdasági ágazattá a térségben. A marhák tömeges megjelenése, és a kutyák túlszaporulata szinte kódolhatóan konfliktusokhoz vezetett a gazdák és a természetes vadászok között. A 18. század második felében a falkákban támadó kutyák már nemcsak a tehenekre, de a gazdáikra is veszélyt jelentettek.

A korabeli kormány vasszigorral lépett fel a nagyra nőtt kutyapopulációval szemben. Határozatban rendelte el a „vadkutyák” teljes kiirtását, fejpénzt tűzött ki minden elejtett példányra, és a magánszemélyek által tartott kutyák számát is limitálta. Ez a hajtóvadászat majdnem egy évszázadon keresztül tartott, és azon kevés kutya élte csak túl, akik a legintelligensebbek, legvadabbak és a leggyorsabbak voltak mind közül, és képesek voltak adaptálódni az egyik pillanatról másikra megváltozó környezethez.

A korabeli vadkutyák remekül alkalmazkodtak a környezeti kihívásokhoz / Fotó: Wikimedia Commons

Mint az azóta végzett kutatások megerősítették: a legrátermettebb és legjobb ösztönű szukák az Oliver folyó körüli áthatolhatatlan erdőkbe és az Otazo hegység sziklás odúiba költöztek, és ott szülték meg a kölykeiket. Az ezeken a területeken kívüli állomány többsége megszűnt létezni ebben az időszakban. A megmaradt leszármazottak azonban egy olyan kemény, dupla, ráadásul hosszú ideig tartó szelekción mentek keresztül, ami szinte példátlan a kutyák világában.

Első képek a DOGZ Fesztiválról

Csodás napot tölthettünk együtt a Városligetben. Az első képválogatásokat ITT és ITT nézheted meg.

Beszámolónkat itt olvashatod!

Újra egymásra talál kutya és ember

Az Uruguayt egyre nagyobb számban benépesítő gauchók és kisfarmok tulajdonosai megtanulták tisztelni a félelmet nem ismerő, mindent túlélő, kiváló képességű cimarronokat, és egyre több kísérlet járt sikerrel a háziasításukra. A mészárlásnak lassan vége szakadt, és a befogás, tenyésztés vált az elsődleges céllá.

A közvélekedés alakulásról sokat elmond José Gervasio Artigas, az uruguayi függetlenségi mozgalom vezetőjének egyik levele, amelyben azt írja tábornok társának:

ha elfogynak a katonáink, helyettesítsd őket cimarronokkal.

E kutyák befogadásával és felnevelésével az uruguayi gazdálkodók három legyet ütöttek egy csapásra: a furfangos ellenfélből egy kiváló őrkutya vált, amelyik vadászatban és marhaterelésben is remekelt.

Ma Urugay egyetlen hivatalos kutyafajtája a cimarron / Fotó: Wikimedia Commons

1969 volt az az év, amikor a cimarron uruguayo megjelent az első kutyakiállításon, 1989-ben, először az urugayi kutya szövetség, majd 2006-ban az FCI fogadta el Uruguay egyetlen hivatalos kutyafajtájaként. A cimarron ma az ország nemzeti büszkesége és az uruguayi hadsereg jelképe.

Na de milyen ez a mindent túlélő kutyafajta a hétköznapokban? Írásunkat ennek a kérdésnek a megválaszolásával folytatjuk.

Egy könyv, ami valóban segít, hogy Értsd a kutyád!

Hihetetlen gyorsan elfogyott a boltok polcairól a We love Dogz első könyve, de most ismét elérhető. Ne maradj le róla!

Megveszem!

hirdetés