Mikor kezdték a fajta kialakítását a japánok? Mi köze a busidónak a tosához? Tényleg csak harcra jó? Corey Vitatoe, amerikai tosa inu szakértővel beszélgettünk. 1. rész.

hirdetés

Corey, Ön több, mint 25 éve foglalkozik tosa inukkal, ráadásul Texasban, Amerikában. Hogyan talált erre a ritka fajtára és miért választotta őket?

C. V. : A családomban mindig voltak kutyák, például csaucsauk, rottweilerek és számos keverék. Amikor az utolsó elpusztult, eldöntöttem, hogy úgy keresek kutyát magamnak, hogy tudom, mit fogok kapni, milyen lesz felnőttként. Houstonban éltem akkoriban és olyat szerettem volna, amely elég nagy és erős ahhoz, hogy megvédje magát és engem. A szomszédaink például harci kutyákat tartottak és ezek időnként át is jöttek a kerítésünkön, én pedig nem akartam úgy kimenni az udvarra, hogy a saját kutyámat esetleg holtan találom emiatt.

Elkezdtem listát írni az elvárásaimról és fajtákat nézegetni. A dobermannok nagyon tetszettek, akkoriban hosszútávfutó voltam, tudták volna tartani velem a tempót, de nem tartottam elég nagynak őket. A masztiffok is tetszettek, de nem voltak elég mozgékonyak számomra. Aztán szinte véletlenül, rátaláltam a tosa inura. Minden passzolt az általam felírtakból, nekem úgy tűnt, ha létezik egyáltalán ideális kutya, nos, az ez lenne.

Ez az 1990-es évek végén történt és nem kis erőfeszítésembe került családi segítséggel megszereznem az elsőt. Óriási áldás volt, minden, de minden beigazolódott, amit szerettem volna, sőt. Azóta sem néztem vissza, azóta is kitartok mellettük. Mély tiszteletet érzek a fajta és a kultúra iránt, ami létrehozta őket. Most 12 tosám van és tenyésztem is őket.

Sok elmélet létezik e fajta kialakulásáról. Önnek mi a véleménye az eredetükkel kapcsolatban?

C. V. : Nem szeretném elkövetni azt a hibát, amit annyi nyugati ember, aki kizárólag a külsőt nézi: a méretet, a színt és a formát. Ezt a fajtát elsősorban belülről kell megérteni. Japánban például nagy változatosság van küllemben, így, ha csak ezt nézzük, elveszünk. Szerintem a tosa inu legalább az 1100-as évek óta létezik. Mint eszmény, mint ideál és nem, mint egy konkrét küllemű kutya. Inkább egy cél, egy törekvés valamire, amihez időnként különböző küllemű kutyákat adtak hozzá, de mindig a belső tulajdonságok, a jellem, az erény alapján.

E fajta lényege a japán busidó (武士道, "a harcos útja") megtestesítése. Ez arról szól, hogyan váljunk jobb emberré. Nekem ez a kutya egy teljes, kiegyensúlyozott, fegyelmezett lény, aminek középpontjában ez áll. Ezt a minőséget Japánban és Koreában rituális küzdelmekben csiszolták és ezzel csak a mai nyugati embernek van problémája.

A külsejükben nagy a változatosság, amiben nehéz megtalálni a folytonosságot, azért mondom ezt, mert ez a fajta, nyugati sztenderdek szerint mindig egyfajta eszmény, egy koncepció volt. Én azt az elméletet is félreértésnek tartom, hogy az ősi sikokut modern angol kutyákkal keresztezték a modern tosa létrehozására, mert nem veszi figyelembe, mi történt előtte és utána. Amikor az angol kutyák megjelentek, nem az volt a lényeg, hogy ezek jobbak, sokkal inkább arról, hogy az egyedi kutyában látták a tosa szellemét. Mindig egyedeket választottak és vontak tenyésztésbe, nem tömegesen küllem alapú fajtákat adtak a vérvonalakhoz. Ezek a kutyák a korai szamuráj korban kezdtek el formálódni, amikor a szamurájokat még bushiknak hívták, a tenyésztők akkor rakták le az alapokat.

Nagyon sok tosa tulajdonost ismerek és nyomon követem a tőlem kikerülők életét is. Ha az alapelveket nézzük, igen érdekes dolgokat látunk, amik elgondolkodtatóak. Sok tosa tulajdonostól hallom, hogy a kutyája kiváló segítő, vagy terápiás kutya lett anélkül, hogy erre valaha, bármilyen formában képezték volna. Ismerek olyat, aki természetes módon előre jelzi a gazdája epilepsziás rohamát.

Tapasztalataim szerint ez a nagy erejű kutya ösztönösen különbséget tesz instabil és reaktív viselkedés, illetve valódi kihívás között. Az általam tartott, erős és domináns hímek például nem harcolnak rájuk támadó instabil kutyákkal, egyszerűen állják a sarat és hagyják őket kifáradni anélkül, hogy bántanák őket, mintha kívülről figyelnék az eseményeket és látnák, hogy a másik nem jelent valódi fenyegetést rájuk, vagy rám nézve.

A japán definíció szerint a tosa inu egy olyan kutya, ami nem harcol fölöslegesen és komoly ok nélkül, de komoly rivális nélkül sem és ezt megerősíthetem. Lehet akár világbajnok is, de simán elsétál egy provokáció mellett, elől, amit gyakran látok a kutyáimnál. Ezért tekintik a japán és korai kultúrában igazi, szamuráj-szerű harci kutyának: csak akkor száll harcba, ha erre szükség van. Nem lehet őket kanapé kutyának nyugdíjazni, ehhez túl sok érték van bennük, de az a megközelítés is téves, hogy csak harcra jó, mert ahhoz is.

hirdetés