Miért érintik össze a kutyák az orrukat? Megválogatják, kivel csinálják

A kutyák leggyakoribb üdvözlő, vagy ha úgy jobban tetszik, nyitó érintkezési rituáléja a popsiszagolgatás mellett az orrok összeérintése. A legtöbben úgy gondolnak erre, mint egy egyszerű köszöntésre, ez azonban nem fedi a teljes valóságot.

Valójában a macskáknál még gyakoribb ez a megnyilvánulás, mint kutyáknál. Náluk az orr összeérintését az összedörgölőzés követi. És ezt gyakorlatilag szinte minden olyan fajtársukkal megteszik, akivel találkoznak, és nem érzik fenyegetőnek. Ebből kiindulva látszik is, hogy ezen a területen kivételesen válogatósabbak az ebek, mint a macskák. Náluk nem minden üdvözlést kíséri a pofák vagy orrok érintése, de az kifejezetten gyakori, hogy a felnőtt négylábúak ilyen módon közeledjenek a kölykökhöz. Sőt, az is előfordul, hogy az embergyerekekkel érintkeznek ilyen formában. Azonnal lehull a lepel arról, hogy milyen okai lehetnek, ha a kutyák összeérintik az orrukat!

Az agresszió csökkentésében is szerepet vállal

Stanley Coren, a British Columbia Egyetem pszichológia professzora, a Psychology Today szerzője és kutyaimádó a témában végzett néhány alkalmi kutatást és nagyon érdekes felfedezésre jutott. Az adatok arra engednek következtetni, hogy az orrok összeérintése a kölykök szocializációjában vállal hatalmas szerepet.

Amikor egy kutyafajtáról ismert, hogy felnőttként néha kissé csipkelődővé válhat, azt javasolja a professzor, hogy amíg a kutya kölyök, a családtagok, barátok, ismerősök – bárkik, akiket be lehet vonni – érintsék meg rendszeresen a blöki orrát.

Úgy tűnik, hogy ez az apró gesztus felgyorsítja a szocializációt. Valamennyi fajtánál érezhető volt, hogy ez a korai, ilyen típusú érintkezés az emberekkel megakadályozza, hogy a későbbiekben frusztrálja a négylábút, ha ember közeledik felé vagy hosszan tartó szemkontaktust vesz fel vele egy idegen.

Sokkoló felfedezés

Az üdvözlés és a szocializáció megkönnyítése mellett az Animal Behavior folyóiratban megjelent kutatás arra utal, hogy ennek a viselkedésnek lehet egy sokkal pragmatikusabb oka is. Marianne Heberlein és Dennis Turner a Zürichi Egyetem Állattani Intézetében olyan helyzetet alakítottak ki, amelyben egy kutya felfedezhetett egy szobát, miközben egy másik eb megfigyelte a viselkedését.

Először is, a felfedező kutyának tudnia kell, hogy valamilyen csemege van elrejtve a szobában, így nézheti, ahogyan kihelyezik a falatokat a szoba különböző részeiben. Ezek elé paravánokat helyeznek el. Ekkor a megfigyelő kutyát behozzák a szobába, aki nézi, ahogy a felfedező ebet elengedik. Nyilvánvaló, hogy egyből odafut majd, ahol a jutifali van. Eddig ez egyértelmű, ám a megfigyelő nem tudja, hogy miért is rohant oda.

Hogy kiugrasszák a nyulat a bokorból, a kutatók alkalmanként eltávolítják a csemegéket, amikor kihelyezik a paravánokat. Így néha, amikor a felfedező a paraván mögé rohan, nem talál semmit annak ellenére, hogy úgy látta előzőleg, hogy ételt raktak le.

Utolsó lépésként a két kutya kapcsolatba léphet egymással. És itt a meglepetés: ha összeérintik az orrukat, amikor a felfedező úgy tért vissza, hogy sikeresen megtalálta a finomságot, sokkal valószínűbb, hogy a megfigyelő ilyenkor gyorsan odafut, hogy megvizsgálja a paraván mögötti területet. Ha a felfedező eb nem fogyasztott el finomságot, kevésbé valószínű, hogy a megfigyelő kutya odamegy nyomozni.

Tényleg több, mint egy egyszerű „Szia!”

A kutatók ebből kifolyólag arra a következtetésre jutottak, hogy az orrok összeérintése sokkal több, mint egy egyszerű üdvözlési rituálé. Segít megválaszolni azt a kérdést is, hogy van-e valamilyen étel a közelben. A válasz a másik kutya leheletében keresendő, a helymeghatározásban pedig segít az, hogy látta egy bizonyos helyről előjönni a fajtársát. Ez megerősíti azt, amit mindenki, aki ismeri kutyákat, gyanít: imádják a hasukat!