Az Elisabeth menedékbe 16 ausztrál juhász került tavaly a csöngei horrrotelepről. Így halad a rehabilitációjuk.

hirdetés

Szász Anna, az Elisabeth menedék állatgondozója hónapok óta viseli sorsát, neveli, gondozza, a lehetőségekhez mérten igyekszik rehabilitálni a horrortelepnek is nevezett csöngei és zalakomári szaporítótól hozzá került állatokat. Megkérdeztük, hogy vannak most az érintett ebek, lehet-e még kutyához méltó életük azzal a teherrel, amit születésük óta cipelnek a puttonyukban.

Hány kutya került hozzátok Csöngéről, milyen állapotban voltak akkor?

Sz. A.: Embertelen körülményekből érkezett 12 felnőtt kutya, soványan, elhanyagolt bundával, és nulla emberi kontakttal. Az anyakutya és a 4 kölyök egyszerűbb esetek voltak, az anya kúszva ugyan, de odajön hívásra.

Hogy vannak most, fél év után?

Sz. A.: Néhány kutya ideiglenes befogadónál van, ők lesznek később az örök család is, amikor hivatalosan megkapjuk a kutyákat. Velük könnyebb volt kapcsolatot létesíteni, az ittmaradottakkal kutyaiskola jellegű szocializáció folyt, kézből etetés, idegenektől is.

Néhány mentett ausztrál juhász már elviseli az emberi érintést, mások fél év kemény munka után sem

Már a csöngei képek és videók alapján is elképesztő nehéz helyzetben lehettek a befogadó szervezetek. Így utólag mit gondolsz, fel tudtatok készülni arra, ami rátok várt? 

Sz. A.: Soha életünkben nem látott helyzetbe kerültünk. Szerintem talán egyetlen kutyaoktató sem mondhatja el magáról, hogy látott már hasonlót. Ezek a kutyák emberi érintés nélkül nőttek fel, éltek, mint Maugli.

Számukra az ember nem jelentett semmilyen örömforrást, de talán még fájdalomforrást sem, csak a közönyt, ami véleményem szerint a legrosszabb.

A bírósági eljárás lezárultáig ezek a kutyák hivatalosan bűnjeleknek számítanak. Ennek ellenére nem feltétlenül kell a menhelyen leélni az életüket, van mód arra szerencsére, hogy már most családba szocializálódhassanak, amennyiben alkalmasak rá. Hány kutyát sikerült eddig ideiglenes befogadókhoz elhelyezni, nekik mik a tapasztalataik?

Sz. A.: A négy pici kölyökből kettő van már családban. Volt három növendék, akik kevésbé traumatizáltak voltak, ők is befogadóknál vannak. Ezen kívül két felnőtt, abból az egyik talán sosem gazdásítható. A kölykökkel és növendékekkel a tapasztalat jó, ők nem félnek, még jól be tudtak illeszkedni. A nálunk maradottaknak még keresünk ideiglenes befogadókat, de őszintén megmondom, hogy szerintem maximum három van még, aki gazdásítható, és a két egykori kölyök, akik időközben már 8 hónaposak. Négy kutyának még idő kell ehhez, ami nem biztos, hogy valaha eljön. Szerintem nagyon elkötelezett gazdikra lenne szükség hozzájuk, nem vagyok benne biztos, hogy sikerül.

A csöngei mentés nagy feladat elé állította a magyar állatvédőket

Mit gondolsz, mennyivel nehezebb az ilyen borzasztó körülmények közül érkező kutyát rendbehozni, mint egy „sima” leadott vagy talált kutyát?

Sz. A.: Egy leadott vagy talált kutya sem volt még ilyen állapotban. Gondolom, hogy ez fajtajelleg is (előttük szerencsére nem volt még ausztrál juhász a menhelyen), de ezeknek a fajtáknak nagyon nagy szükségük van a korai szocializációra, ezt pótolni szinte lehetetlen. Ez egy kutyagyár volt, darab-darab, lélektelen, személytelen, Müllner állítása szerint a kutyái nagy részét saját maga sem tudta megfogni. Hogy lehetett ezt  hagyni eddig fajulni? Miért számít csak és kizárólag a pénz? Miért van az, hogy a bűnszervezetből csak Brigitta ül, a többiek meg tovább tevékenykednek a mai napig? Egy olyan problémára világított rá ez a sztori, ami több, mint elkeserítő. Azóta is hullanak ki a csontvázak a szekrényekből. A leadott, kóbor kutyák pár nap, hét után nyitnak, mert ők valamilyen szinten ismerik az emberi érintést, s kis idő után szeretnének kapcsolódni. Az ausztrálok közül több még mindig kézből eszik, ami ok, de köszöni, a simogatásból nem kér.

hirdetés

Olykor olyanok, mint az 50 első randi, csak ez már nem 50 randi... Minden nap kezdődik elölről. A szabályokat hamar megtanulják, menj be, menj ki, gyere, de ez pont elég kontakt számukra.

Mire lenne szükségetek az ő ellátásukhoz, szocializációjukhoz, ami esetleg nem áll rendelkezésetekre?

Sz. A.: Leginkább több önkéntesre lenne szükség, mert nem csak az ausztrálok alulszocializáltak, hanem azutáni mentésekből hozzánk került kutyák is, Zalakomárból például.

Ha szeretnétek az állatmentők munkáját segíteni, ide kattintva éritek el őket.