A szelíd óriás, vagyis a bernáthegyi. A fajtáról van, akinek egy film, és van, akinek a lavinák jutnak az eszébe. Ami viszont biztos, hogy megjelenéséről mindenki ismeri, sőt, felismeri ezt az egyedi kutyát. Az alábbiakban összegyűjtöttünk néhány érdekességet.

hirdetés

A bernáthegyit 1954-ben ismerte el az FCI, azóta hivatalosan is a II. fajtacsoportját erősíti. Idetartoznak a pincserek, a schnauzerek, a molosszerek és a svájci hegyi- és pásztorkutyák. Ám ennél jóval korábban jött létre a fajta, amely mögött egy igen gazdag múlt áll. Az alábbi érdekességek főleg ezt a múltat taglalják, ám van egy-kettő, ami a bernáthegyi jelenéhez is szorosan kapcsolódik.

Igazén masszív ebek

1.) Svájc nemzeti kutyája

A bernáthegyivel kapcsolatban egyezményesen az az elgondolás, hogy a Nagy Szent Bernát-hágónál található, 1050-ben megalapított Nagy Szent Bernát-kolostorban kezdődött el a tenyésztési programja. A hágó Svájc és Olaszország között húzódik, ám a bernáthegyi kutyák pártfogó országa végül Svájc lett. Ennek oka többek közt az lehet, hogy egy svájci úriember, Heinrich Schumacher volt az első, aki komolyan elkezdett foglalkozni a fajta dokumentálásával.

Schumacher Bernhez közel élt, és itt folytatta a kutyákkal kapcsolatos munkásságát, amit 1867-ben kezdett el dokumentálni. 20 évbe telt, mire a bernáthegyit hivatalosan is svájci fajtának könyvelték el az 1887-es nemzetközi Canine Congress következtében. Ebben az időszakban kezdték el küllemre is standardizálni a fajtát, ami kinézetre ma már erősen különbözik az „eredeti”, kolostori ebektől. A fajta elfogadásától kezdve (vagy egyesek szerint egy 3 évvel korábbi dátumtól, az első fajtaklub megalakulásától kezdve) a bernáthegyit Svájc nemzeti kutyájának tartják.

Svájc nemzeti kutyája, a bernáthegyi a vízpartot sem veti meg; főleg, mivel kifejezetten nehezen bírja a meleg klímát

2.) Sokáig nem bernáthegyiként hivatkoztak a fajtára

Már az előzőekből is kiderül, hogy a bernáthegyi tenyésztése sokáig a kolostori szerzetesek kezében volt, akik nem igazán foglalkoztak olyan mellékes dolgokkal, mint a fajta nevesítése. Biztosan volt kifejezésük ezekre a bátor ebekre, ám inkább az foglalkoztatta őket, hogy kutyáik ellássák a rájuk bízott feladatokat. Viszont az arra járók, akiknek esetleg volt szerencséje találkozni ezekkel a kutyákkal, az évszázadok során számos névvel illették a ma bernáthegyiként ismert lavinakutyákat. Becenevük volt például a „nemes paripa”, amit gyakran azok használtak rájuk, akiket megmentettek egy életveszélyes helyzetből. Egy időben alpesi masztiffoknak nevezték őket, illetve az 1800-as évek elején-közepén népszerű megnevezés volt a Barry-kutya. Hogy az utóbbinak mi volt az alapja, arra még később visszatérünk.

Majálisozz velünk a DOGZ Fesztiválon

Tölts velünk egy csodás kutyás napot!

Kutyás bemutatók, gyerekprogramok, szakmai előadások várnak május 1-jén 10 órától a Városligetben és egy menő DOGZ repoharat is szerezhetsz.

Részletek és regisztráció ITT !

3.) Minden bizonnyal a nyakukban lógó hordó sem volt mindig egy elengedhetetlen kiegészítő

Bár mindenki szeme előtt a rumos hordóval ábrázolt bernáthegyi képe lebeg, sajnos nagyon valószínű, hogy a valóságban nem szállítottak alkoholt a meghűlt, sőt, életveszélyesen kihűlt bajbajutottaknak. A legtöbb forrás szerint ez a legenda egy festő alkotása miatt terjedt el. Edwin Landseer 1820-as festményén, amit „Alpine Mastiffs Reanimating a Distressed Traveler” (Alpesi masztiffok életre keltenek egy kimerült utazót) címre keresztelt. Ennek ellenére nem elképzelhetetlen, hogy néha hordót is vittek magukkal, bár meglehet, nem a nyakukban lógott. Volt egy időszak ugyanis, amikor ételhordóként vetették be ezeket a szívós ebeket (főleg tejet és vajat kellett szállítaniuk), akikre ilyenkor jellemzően edényeket erősítettek.

Legyen igaz vagy hamis a bernáthegyi és a hordó története, kétségtelen, hogy az utóbbi stílusos kiegészítője az előbbinek

4.) Beethoven mellett Barry a legismertebb bernáthegyi; okkal

Beethoven, a filmes kutya mára már a többedik generáció képét formálja a bernáthegyiről, ám előtte volt Barry, aki nem a családi élet mozgatórugójaként írta be magát a történelembe, hanem úgy, mint az egyik legsikeresebb alpesi lavinakutya. Az eb 1800-ban született a kolostor kutyái közé, ám kimagaslott a többiek közül a mentéshez való affinitásával. Barryről a korábbiakban egy egész cikkünk született, így az ő történetébe nem megyünk bele részletesen; ám azt fontos kiemelni, hogy sokat elmond az eb jelentőségéről, hogy egy időben az ő nevéről ismerték fel a fajtát.

Egy könyv, ami valóban segít, hogy Értsd a kutyád!

Hihetetlen gyorsan elfogyott a boltok polcairól a We love Dogz első könyve, de most ismét elérhető. Ne maradj le róla!

Megveszem!

A legtöbb forrás szerint 40 ember életét mentette meg nyugdíjazása előtt, ám egyesek inkább 40 és 100 közé teszik a megmentettek valós számát, hiszen az akkori dokumentáció néhol megbízhatatlannak bizonyulhat. Barry preparált teste egy róla szóló, állandó kiállítással a mai napig megtekinthető a Berni Természettudományi Múzeumban. Sőt, egy szobrot is állítottak az emlékére egy párizsi kisállattemetőben, ám a szobor alatti szöveg, miszerint 40 embert megmentett, a 41.-et viszont megölte, valótlan. Barry 14 évig élt, utolsó két évét pedig megbecsült, nyugdíjazott mentőkutyaként töltötte.

Bár testfelépítésük ma már nem olyan, mint rég, szerencsére még mindig bírják és igénylik a mozgást

5.) Időbe telik, mire elérik a teljes méretüket

Ezek a hatalmas kutyák akár a 60–90 kilogrammos testsúlyt is elérhetik, ami valljuk be, nem kevés. Ezt a méretet viszont időbe telik bebiztosítani, így a bernáthegyire jellemző, hogy felnőtt, véglegesnek mondható méretét 2-3 éves korára éri el.

6.) Különleges hang a specifikus helyzetekre

Állítólag a bernáthegyi kutyák bizonyos helyzetekben egy mély, dallamos vonyítással jeleznek. Ezt a hangot kifejezetten ezekre a szituációkra tartogatják, és a mindennapokban nem boldogítják ezzel gazdáikat.

hirdetés